A Gladiátor 2 egyik jelenetében, Ridley Scott romló városokról, beteg emberekről és alattomos intrikákról szóló történetében, egy római nemes egy kávézóban ülve újságot olvas. Egy chicagói professzor nemrégiben megjegyezte, hogy a nyomtatott sajtó feltalálásához még 1200 évnek el kellett telnie, és a filmet „totális hollywoodi hülyeségnek” nevezte. Scott azonban sosem érdeklődött a történelmi hitelesség iránt — a The Last Duel (2021) szereplői anachronisztikus kifejezéseket használnak, és Napóleon csak a piramisoknál lőtte ki ágyúit a 2023-as filmjében — inkább az érzelmi őszinteséget értékeli. Monumentális csatákat és kis embereket állít a középpontba, folyamatosan visszatérve ahhoz az elképzeléshez, hogy bár évszázadok telnek el és birodalmak omlanak össze, az emberi kapzsiság, önzés és a kegyetlenség változatlan marad.
Scott 24 évvel az eredeti Gladiátor (2000) után újra Rómára vetette a cinikus pillantását. A fejlettebb CGI és élesebb fényképezés ellenére a fokozott látványosság csak a film érzelmi sekélyességét emeli ki. A Gladiátor 2 minden pompásan megrendezett csatajelenete ellenére nincs egyetlen olyan pillanat sem, amely a kolosszeumban érzett félelmet úgy megragadná, mint az első filmben, amikor egy rémült írnok lábán végigfut a vizelet, mielőtt az arénába kényszerítik. A filmben senki sem mondja, hogy „Nem szórakoztatsz?” mint ahogy azt Maximus Decimus Meridius (Russell Crowe) tette, ami a közönség közönséges brutalitás iránti élvezetét bírálta, valószínűleg azért, mert a válasz olyan, amit nem szívesen hallanának.
A Gladiátor 2 Hanno (Paul Mescal) történetét követi, aki látszólag numid harcos, de valódi származása már az első jelenetében sejtetve van, amikor a búza szemcséi az ujjai között csúsznak át. Amikor a római hadsereg, Marcus Acacius tábornok (Pedro Pascal) vezetésével, megtámadja otthonát, Hanno elrablásra kerül, és végül a rabszolga-kereskedő Macrinus (Denzel Washington) szolgálatába kerül, ahol a kolosszeumban kell harcolnia. Mescal, aki Crowe nyomdokaiba lép, fizikailag jól néz ki, de hiányzik belőle az a csendes meggyőződés vagy düh, ami a nagy csaták beszédeit hitelessé tenné. A film másik főszereplőivel való jeleneteiben világossá válik, mennyire elmarad Washington parancsoló jelenlététől vagy Pascal konfliktusos mélységétől.
Míg az első film egy olyan férfiról szólt, akinek egyetlen vágya volt, hogy hazatérjen, a folytatás főszereplője egész életét az otthona elhagyásának szentelte. A Gladiátor 2 képeket és párbeszédeket merít az elődjéből, ami csak összehasonlításokat hív elő, és a második filmet kedvezőtlenebb fényben tünteti fel. A Maximus halálát ábrázoló festői nyitóképsorok biztosítják, hogy az előző film árnyéka végigkísérje a folytatást.
Scott legutóbbi filmjei mindegyike egyértelmű „kor végi” végkicsengéssel bír. A House of Gucci (2021) egy dinasztia belső harcait és árulásait mutatta be, míg az All The Money in the World (2017) patriarcháját (Christopher Plummer) a halála után egy újabb márványbustként ábrázolta. Hasonlóképpen, a Gladiátor 2 az optimizmus helyett egy világunk állapotának világosabb elítélését kínálja.
A filmben alig található humor, amely korábban enyhítette Scott tragédiáit. A „Róma álma valóra válik” helyett a „Rómának el kell buknia” mondat hangzik el. Acacius Numidia kifosztásának bejelentése az „Róma dicsőségére” az azt megelőző képek — a város halottainak lángra lobbantott halmaza — azonnal aláássa. Kiderül, hogy az egyik római császár (Fred Hechinger) lassan haldoklik, egy beteg uralkodó, aki egy beteg várost irányít. John Mathieson operatőr kompozíciói éles ellentétben állnak a város erkölcsi romlásával, és még a rabok celláit is úgy keretezi, mint egy múzeumi kiállítást, mintha a birodalom már a múlt relikviája lenne.
A kolosszeumban zajló csaták ezúttal sokkal magával ragadóbbak, és nehéz nem elragadtatni magunkat a látványosságon. A film legérdekesebb háborúja azonban pszichológiai, a kardok csattogása a harcban nem olyan kielégítő, mint a lassú méregcsepp a fülbe a film második felében. Macrinus trónra kerülésének machinációi ügyes sakkmozdulatokként bontakoznak ki, és Washington Shakespeare-i sorait ügyes fizikai választásokkal párosítja. A római császárok, Geta (Joseph Quinn) és Caracalla (Hechinger) is figyelemre méltóak, az előbbi fenyegetően gonosz, míg az utóbbi örök gyermeki állapotban szenved, tudatlanságban okozva szenvedést.
A film végső katarzisa, amely a korrupt kormányok lerombolásának sürgetését hirdeti, üresen cseng. Mint az első film, a Gladiátor 2 is a Róma újjáépítésének ígéretével zárul. A történelem folyamatosan megismétli önmagát, de nincs ok arra, hogy a filmes újrahasznosítások is ilyen fárasztóak legyenek.
A cikkben megemlített színészek, filmek és sorozatok adatlapjai, egy kattintással megnézhetitek a filmek előzeteseit vagy kattinthattok egy színész, sorozat adatlapjára.
